Amikor békeszerződést emlegetünk Trianon kapcsán, mindig keserű lesz a szánk íze. Ez a tákolmány, amelynek az első világháborút kellett volna lezárnia se békét nem hozott, sem szerződésnek nem nevezhető. A népirtásnak egy pokoli módjára adott lehetőséget, nemzetrészeket, népcsoportokat, nyelvétől, hazájától megfosztani úgy, hogy a végső cél, az identitásában való megsemmisítés bekövetkezzen. Annak kiagyalói megágyaztak a náci haláltáboroknak éppúgy, mint a bolsevik megsemmisítő táboroknak, s előkészítették az európai békétlenséget.
Trianonnak máig élő hatása van. Nem csak a lelkekben, a veszélyérzet ébren tartásában. Nem csak bevallatlanságában. A hozzá való viszonyulásban is.
Míg az egyik nézet szerint, amelynek nem kis tábora van, tekintsük ezt múltnak, régmúltnak, történelemnek, addig a másik véglet a mindent vissza szerezni akarás lázában ég.
Mindkét szélsőség veszélyes és kerülendő. A történelmi realitások azt diktálják, együtt kell élnünk ezzel a traumával, s a körülöttünk élőkkel. Ha lehetséges, a legnagyobb békében, szövetségben. S közben arra törekedni, hogy az Uniót az emberi jogok tiszteletben tartására figyelmeztessük, mert ma Európában e tekintetben joghalál van mindaddig, amíg büntetlenül leüthetnek valakit azért az utcán, mert magyarul beszél. Mindaddig, amíg Benes fasiszta dekrétumai belesimulhatnak az uniós jogrendbe.
Persze ez idő kérdése. De hallgatni bűn, mint ahogyan a múlt be nem vallása is az.
Erre figyelmeztet Trianon 2015. június 4-én.
Böröndi Lajos
2015/10
