Múltidéző rovatunkban ezúttal nem egy vendéglátóhelyet, hanem a helyi vendéglátáshoz szorosan kötő személyt mutatunk be. Az egykor Mosonmagyaróváron – de talán a megye más városaiban is – közismert és kedvelt prímás, Horváth Frigyes (Frici) és zenekara évtizedeit idézzük fel. A legendás zenészek életének megismeréséhez lánya, Sághi Gyuláné Mária nyújtott segítséget.
Retro rovatunkban most is közreműködött Ferencz Tibor, aki páratlan fotógyűjteménnyel és egyéb visszaemlékezésekkel rendelkezik a város elmúlt évtizedeiről. Ezt folyamatosan bővítve a nagyközönség előtti is bemutatja „Mosonmagyaróvár Retro” címen a legnagyobb közösségi oldalon. Ebben a témában Ferencz Tibor az elmúlt időszakban több könyvet is megjelentetett már. Tavaly írta meg Mosonmagyaróvár vendéglátásának történetét, majd „Mosonmagyaróvár régi fényképeken, képeslapokon I.”, legutóbb pedig „Mosonmagyaróvár kereskedelme és vendéglátása képekben” címmel jelent meg kötete, amik még korlátozott számban kaphatók. (Könyvek megvásárolhatók a Huszár Gál Városi Könyvtárban , a Pergamen Papírboltban, Vecsey Tamás órásmesternél, a Puci és Gábor papírboltban, valamint a Fehér Ló Közösségi Házban).
Az idősebb generációból Mosonmagyaróváron talán nincs olyan, aki ne ismerné Horváth Frici nevét. A legendás prímás cigányzenekarával évtizedeken keresztül szórakoztatta a helyieket. Horváth Frigyes zenész családba született és egészen fiatalon elkezdett muzsikálni. Hét éves korában már eljárt a szülőkkel zenélni. Kezdetben Győrben, aztán Kapuváron, majd Mosonmagyaróváron hegedült. A háború idején számos megpróbáltatás érte, mivel cigányprímás volt, származása miatt begyűjtötték. „A helyi sportpályán vártak a sorsukra. Édesanyánk addig ment, próbálkozott, amíg igazoló dokumentumokat nem szerzett, arról, hogy apánk dolgozott. Ezzel nem csak apánkat, hanem az egész zenekart sikerült megmentenie. Azóta is sokszor gondolok az ismeretlen jótevőre, aki elengedte őket.” – kezdte visszaemlékezését a legendás prímás lánya, Mária.
„Apánk sokaknak muzsikált a városban, alig akad ember Mosonmagyaróváron és a környékén, aki ne ismerte volna.” – hangsúlyozta. A negyvenes években már hegedült a Lajta-parti városban, aztán Kapuváron muzsikált, majd visszahívták Mosonmagyaróvárra és családjával együtt ide költözött. A zenekar minden tagja hivatásos zenész volt. Abban az időben a vendéglátó vállaltat főállásban foglalkoztatott cigányzenészeket, közülük kiemelkedő a két prímás, Bertók István (Bumbi) és Horváth Frigyes (Frici) volt. A városban élők szórakoztatásához nagyon sokat tettek hozzá és növelték a vendéglátóhelyek forgalmát. A város minden legendásnak számító éttermében muzsikált Horváth Frici és zenekara, így például az Arany Ökörben, a Széchenyiben, a Fekete Sasban, Borostyánban sőt, nyaranként a parkban is. Akkoriban nem csupán hétvégente, hanem szinte mindennap volt élő zene a vendéglőben. A zenekar heti hat napot muzsikált. Hatalmas sikerük volt. Nagyon sokan kizárólag a zenekar miatt mentek az adott étterembe. Frici szinte minden törzsvendégnek ismerte a kedvenc nótáját. Akadt, akinek a nevét nem is, ám a muzsikáját tudta. A kapuvári múzeum akkori igazgatója például, ha mulatni akart, eljött Mosonmagyaróvárra, a Fekete Sasba és kedvére gyantázta a vonót Frici.
Mindig a prímás beszélt a vendégekkel és az ő irányításával teljesítették a kéréseket az előre megbeszélt műsor mellé beiktatva. A kapott borravalót záráskor egységesen elosztották. Még az a zenekari tag is kapott, aki esetleg betegség miatt nem volt ott azon az estén.
Nagyon szerette a munkásemberek mulatozását, a brigád bulikat. Volt olyan vendég, akinek csak Frici tudta a „repülős indulót”, a „flieger-t” szívhez szólóan elmuzsikálni. A gazdász fiúk is mindig „Frici bácsi” zenéjével mentek szerenádozni a lányoknak. A prímás arról is legendás volt, hogy a háta mögé tett hegedűvel is eljátszotta a „pacsirtát.
„Édesapánk mindig azt mondta: amíg keresztbe tudja tenni a két száraz fát, addig semmiben sem fog hiányt szenvedni a család.” És ez így is volt, ám ehhez nagyon sokat dolgozott. Délután indult munkába és hajnalban ért haza. Otthon viszont soha nem hegedült.” – emlékszik vissza Sághi Gyuláné. Hozzátette: édesapjának nem csupán a munkája, hanem ez élete is volt a hegedülés. Amíg egészsége engedte, folyamatosan muzsikált. Betegsége miatt volt kénytelen lerakni végleg a hangszert, egy évvel később, 1975-ben halt meg. „Remélem, még ma is sokan őrzik hegedűje hangját és a vidám mulatozások emlékét. Maradunk tisztelettel Frici zenész gyermekei. ifj. Horváth Frigyes, Vogl Tivadarné és Sághi Gyuláné” – tette hozzá a lánya.
