Persze a cím nem pontos, hiszen a megújult homlokzat nem jelenti a felújítás végét, s a pompás mosoni épület élettel való megtöltését, de látható, hogy az elmúlt fél évszázadban leromlott épületnek van gazdája, s hogy a város épített örökségét eredeti fényében kívánja az utókorra bízni.
Az egykori Korona Szállót Zsidanits István, Moson vármegye adószedője építtette barokk stílusban Az épület homlokzatán, a kapuboltozatban a család nemesi címere látható. Az épületet 1739-ben a megye megvásárolta megyeháza céljára, de tíz év múlva eladták. Ezután lett vendéglő. A XIX. századtól Moson nagyközség a tulajdonos, 1939-től Mosonmagyaróvár. 1945 után a Kisalföldi Állami Erdőgazdaság használta, jelenlegi kezelője, a város tulajdonában lévő MOVINNOV Kft. Pollhammer Jenő ügyvezető igazgatóval beszélgettünk a homlokzat felújítása kapcsán.
– Az épület kiemelt műemléknek számít. A műemlékek három csoportba vannak sorolva, attól függően, hogy mennyire védettek. A Mosoni templommal és az óvári templommal egy körbe tartozik a Korona is. Tehát nagyon régi épület, nagyon szép, értékes részek maradtak meg benne.
– És nagyon lepusztult állapotba került. Akár össze is dőlhetett volna. Mondhatjuk, az utolsó pillanatban kapta meg a város.
– Volt egy időszak, amikor hajléktalanok lakták. Se ajtaja, se ablaka nem volt a helyiségek nagy részének. De nem megkapta, hanem megvásárolta a város, előtte banki fedezetként szolgált. S a tulajdon után jött az igény, hogy fel kell újítani. Bár még nem találtunk az épületnek funkciót, a műemlékvédelmisek ragaszkodtak hozzá, hogy a homlokzatot fel kell újítani.
Elkezdtük a felújítást, s bevontunk különféle szakértőket. Faldiagnosztika szakértőt. farestaurátort, festőrestaurátort, kőrestaurátort, művészettörténészt s címerrestaurátort.
– Gyönyörű lett a címer.
– Igen, az a Zsidanits család címere. De azért megjegyzem, ezen „szakértések” mindegyike százezer fölötti összeget emésztett fel.
– S mégis elkövettetek egy hibát, s ezért megbüntettek benneteket.
– Állítólag egy úgynevezett tanúfelületet kellett volna hagyni a vakolatból a falon. Hogy azt kapirgálva látni lehessen, hogy milyen volt a színe valaha. A kivitelező azt állítja, hogy minden vakolat lehullott, ezt nem lehetett megoldani.
– Akkor magyarra lefordítva azt mondhatom, hogy nem is lehetett volna mit kapargatni, s látni.
– Én azt gondolom, hogy ez így van. Az is rendben, hogy a műemlék hatóság ezért megbüntetett bennünket. Csak az zavar kissé, hogy amíg ez le volt ponyvázva, meg hajléktalanok lakták, meg rom volt, az senkit nem zavart. Az sem, hogy senki nem csinált vele eddig semmit. S a városban most is vannak olyan műemlékek, amelyekkel semmi nem történet az elmúlt húsz évben, hogy csak a Malom épületét említsem. S ez nem zavarja a hatóságot.
– Ez ugyan keserű humor, de ha az épület magától összedől, mert a sok tulajdonos meg a banki fedezetek között megy az idő, az nem probléma, ha felújították, akkor ez a tanúfelület hiánya az. Vagy rossz színt festettetek a homlokzatra?
– Dehogy! Azt is a művészettörténész határozta meg. De tévedés ne essék, nem a büntetés zavar – bár kinek esik az jól –, hanem teljesen egyértelmű, hogy az egész jogszabályi háttér nem jó. Mert nem abba az irányba mennek a dolgok, hogy egy műemlék megújuljon, hanem hogy ellehetetlenüljön annak felújítása. Mert ki vesz meg olyan épületet, amire ugyan egy fillért sem költ az állam, de ha azt a tulajdonos fel akarja újítani, akkor azt szinte meggátolja?
– De a büntetés befizetése után sincs tanúfelület. Akkor ez csupán pénzbeszedés.
– Engem maga az elv bosszant. Az, hogy megpróbáltunk mindenre figyelni, elment rengeteg idő, s örömünkbe egy kis üröm kerül mégis. Hadd említsem csak a címerrestaurátort! A hölgynek annyi munkája van külföldön, hogy alig volt ideje a Korona címerére. Elmondása szerint neki ez magyarországi referenciamunkának kellett.
– Mi, mezei polgárok viszont örülünk annak, hogy megmenekült a pusztulástól a Korona. Kész a homlokzat. Jöhet a többi?
– Először funkciót kell találni az épületnek.
– De ha még nem tudja a város, hogy mire akarja használni, akkor minek kellett neki ez a ház?
– Erre könnyű válaszolni, azért, hogy ez a gyönyörű épület megmaradjon, ne dőljön össze. Van felelősségünk az utánunk jövőkkel szemben is. Nem is szólva arról, hogy elődeink örökségét nem elherdálni kell, hanem megőrizni és gyarapítani.
Böröndi Lajos
2015/17
