MOSONMAGYARÓVÁR, 1956. október 26. : VÁROSI GYÁSZNAP
Vida István írása
A Napóleonnak tulajdonított mondás szerint „két hatalom van a világon: a kard és a szellem. Hosszú távon a kardot legyőzi a szellem.” Az e mondásban rejlő makacs derű és optimizmus, az európai felvilágosodás fejlődésbe vetett fogcsikorgatóan elszánt hite mondatja azt velünk, hogy ami 69 éve, október 26-án, délelőtt 11 óra tájban megesett ebben a városban, az soha többé nem történhet meg. Sem itt, sem másutt.
E drámai nap minden előzményével és következményével együtt Mosonmagyaróvár történelmének minden bizonnyal legmeghatározóbb történése. Ma is kihat mindennapjainkra. Ezt azért kell nyomatékosítanunk, mert az utóbbi évek megemlékezései nyomán úgy tűnhet, kezd a gyásznap rutinná, sőt érdektelenné, hovatovább nyűggé silányulni Mosonmagyaróváron.
A rendszerváltás hajnalán, az első szabad önkormányzat 1990. október 19-i alakuló ülésének első határozata volt, hogy október 26. városi gyásznap legyen. Az akkori kezdeményezők, Takács István és Pausits Imre képviselők indítványát egyhangúlag támogatta az új elöljáróság. Nem véletlenül: akkor még senki nem vitatta a fenti kijelentésem („Mosonmagyaróvár történelmének minden bizonnyal legmeghatározóbb történése”) érvényességét. Az akkori határozat arról is rendelkezett, hogy „a képviselő-testület kötelességének tartja, hogy részt vállaljon az áldozatok rehabilitálásában és a felelősök felkutatásában.” (1/1990./X.19./ 3. önk.hat.)
Nos, ennek fényében 69, de 35 év után sem lehetünk elégedettek. Az 1956. október 26-án az Ipartelepen történt brutális tömeggyilkosságnak ugyanis még ma sem ismerjük minden alapvető elemét. Ki, mikor, hol, mit csinált és… főleg miért?
Ki?
A főszereplők nevét (talán) ismerjük: Dudás százados, és tiszttársai (Gyenes, Stefkó, Vági, Tóth) és a perbe vont géppuskások. Velük szemben az a vagy kétezer ember, aki felszabadult lélekkel és emelkedett meghatottsággal énekelte a Szózatot közvetlenül a gaztett előtt. Aztán a mártírok… Tihanyi Árpád, Földes Gábor, Gulyás Lajos… és a többiek. S az az 52 ember, akinek a neve mártírrá nemesülő áldozatként szerepel az óvári temető márvány tábláin. Ám említenünk kellene-e itt azt a nevet is, aki egyértelmű parancsot adott Dudásnak a laktanya és külső körlete minden áron való megvédésére? Vagy annak a párttitkárnak a nevét, aki a gyászos nap reggelén eligazítást tartott a tanácsházán?
Mit csinált?
Dudás százados, aki – még ha a tűzparancsot talán nem személyesen adta is ki – oly módon szervezte meg a laktanya biztosítását a fegyvertelen tüntető tömeggel szemben, ami végül több mint ötvenkét halálos áldozatot követelő sortűzhöz vezetett. Dudás István 1945. október 9-én rendőrként került hivatalos állományba, határőri pályáját mint őrsparancsnok kezdte 1950. január 30-án. 1952-ben a tiszti iskola határőr szakán, 1955-ben pedig a Szovjetunióban akadémián végzett. 1956. március 1. és 1957. január 1. között Mosonmagyaróváron zászlóaljparancsnokként a határőrlaktanya parancsnoka volt.
Mi történt?
A pesti forradalom híre két-három nap alatt futott szét az országban. Az emberek akkoriban legfeljebb a rádióból tudtak tájékozódni. Abból pedig leginkább gyászzene szólt, a Nagy Imre-kormány kijárási tilalomról és fegyverletételről szóló felhívásával vegyest. Ezért csak 1956. október 25-én kora este a veszprémi egyetemisták telefonhívására szerveztek a mosonmagyaróvári akadémia kollégistái néma tüntetést a szolidaritás kinyilvánítása érdekében a Budapesten harcoló ifjúsággal. A tüntetők a pártbizottság és a tanács épületeinek kivilágított ablakaiban meglátták a fegyveres őrséget, ezért szétoszlottak. Másnap, október 26-án reggel a vár előtt többen összegyűltek, köztük – tanáraik veze-
tésével – az általános iskolások is. A gyülekezők kezében a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulását követelő transzparensek is vol-
tak. Három munkásból álló küldöttség kereste fel az akadémia vezetését, és felszólította a hallgatókat, hogy csatlakozzanak a tüntetéshez.
Ezután nálunk is minden úgy történt, ahogy 1848. március 15-én is: Nemzeti dal, tizenkét-tizennégy pont, a politikai foglyok kiszabadítása, a szabad sajtó követelése stb. Ez a mi magyar forradalmi hagyományból származó forgatókönyünk… Minden esetre!
Reggel az óváriak együtt a November 7. térre vonultak. Az üzemek leálltak, dolgozóik tömegesen csatlakoztak a tüntetéshez, s gyarapították a tömeget a környező településekről érkezők is. A November 7. téren a Himnuszt és a Szózatot énekelték, majd a Nepomuki-szobor talapzatára felállva Steinhard László akadémista elszavalta a Nemzeti dalt. A pártbizottság, majd a tanács épületéről is eltávolították vörös csillagot. A tömeg körülbelül 10 órakor érte el a járásbírósághoz, ahol követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását. Az utcán Musitz László akadémista egy autóbuszra felállva olvasta fel a tüntetők követeléseit tartalmazó tizenkét pontot.
A bíróság épületét elhagyó tömeg egyik része továbbhaladt a Gyári úton. Mások az 1848-as emlékműtől Mosonba, a rádióállomás felé vonultak. Ebben a csoportban haladtak az általános iskolások és a gimnazisták is. A tömeg másik része a DISZ-bizottság épületéről leverte a vörös csillagot. Az erre vonulók útvonalán, a Gyári úti rendőrőrs három-négy rendőre már korábban, önként levette a vörös csillagot a sapkájáról, a kommunista jelképet a tüntetők az épületről is eltávolítottak. Aztán a Kötöttárugyár portaépületének tetejéről is leverték ezt. Újabb, különböző szónoklatok után ismét felolvasták a követeléseiket tartalmazó tizenkét pontot. A Timföldgyártól a határőrlaktanya előtti ligetes területre a felvonulók zöme egy szélesebb úton, a többiek pedig a lakóházak közötti kis földúton jutottak el.
A határőrlaktanya személyi állománya – amely előző nap kiegészült a Nagykanizsáról szóbeli paranccsal átvezényelt és a határőr őrsökről bevont néhány fővel – október 26-ára riadókészültségben volt. Dudás felderítőtiszteket küldött ki a városba, védelmi pontokat jelölt ki a főépület ablakaiban, valamint a laktanya kapuiban, sőt a laktanyán kívül lövészgödrökben géppuskákat helyezett el. A tisztek között kiosztotta a védelemmel kapcsolatos feladatokat, laktanyavédelmi parancsnoknak Gyenes György főhadnagyot jelölte ki. A géppuskáknál két-két sorkatona tartózkodott. A határőrkerület parancsnoka, Fekszi László ezredes később tanúként azt vallotta, parancsot adott arra, hogy a laktanyát minden körülmények között meg kell védeni.
Miután a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótát éneklő tömeg elérte a géppuskák vonalát, az egyik tiszt jelzésére vagy pisztolylövésére megszólaltak a fegyverek, az egyik katona még kézigránátokat is hajított a fegyvertelen tüntetők közé. A két sortűz következtében legkevesebb 52 személy hunyt el, ebből 9 nő, 11 fiatalkorú, utóbbiak többsége ipari tanuló. (A legfiatalabb halott 15 éves volt.)
A már hivatkozott Takács István szemtanúként erről így beszélt: „mikor az első sorozatnak vége lett, fölpillantottam, és olyan jelenetet láttam, amilyet addig csak háborús filmekben láthattunk. Derékmagasságban úszott a csípős lőporfüst, néhányan véres zászlókkal futottak visszafelé, de mindez csak pár másodpercig tartott, mert jött a második sorozat. Az is másfél percig tarthatott, és közben kézigránátokat is dobtak a tömegbe, amit én úgy érzékeltem, hogy lebeg a nadrágom szára a légnyomástól.”
Dudás István a tömeggyilkosság után Csehszlovákiába menekült. Ezredesként ment nyugdíjba. A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsa 2001-ben több emberen elkövetett emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűntettben találta első fokon vétkesnek. Ténylegesen azonban soha nem bűnhődött.
A határőrséget a feldühödött tömeg még aznap lefegyverezte, a népharagnak három határőrtiszt is áldozatul esett.
Halottaink
Ma sem tudjuk a vérengzésben a helyszínen, vagy ennek következtében elhunytak pontos számát. A mártírok tábláján 52 név olvasható. A megyei napilap akkor 59 halottról számolt be, a Földes Gábor ellen indított perben, 1957-ben, az ügyész 104 áldozatot, a temetésről beszámoló Daily Mail 85 elhunytat és 230 sebesültet említett. Később több szemtanú 107 áldozatról beszélt.
Miért?
A tömeggyilkosság magyarázatára az általános elv a kommunizmus embertelensége, vagyis a forradalmi terror lehetne az ősok. Ehhez kapcsolható a szovjet-orosz expanzió, mint alapvető állami magatartás forma. Ahogy a kínai vezető, Teng Hsziao-ping fogalmazott: „A Szovjetunió mindig megfélemlíti a gyengét, és fél az erőstől. Az is jellemző rá, hogy minden adódó alkalommal támad, és elfoglalja, amit tud.”
A brutalitás konkrét okát csak sejtjük. Időnként feltűnik a vallomásokban bizonyos „operatív anyagok” védelme. Azaz a nyugatra átdobott hírszerzők, kémek és kém elhárítók, besúgók személyi adatait tartalmazó aktákat kellett még emberéletek árán is körömszakadtáig őrizniük az óvári laktanya tömeggyilkosainak. Miféle információ érhetett meg ennyit?
Következmények:
„Mosonmagyaróvár elfelejtett mosolyogni”
A sortűz leírhatatlan hatást váltott ki. Az emberek a halottasházakba tódultak, hozzátartozóikat keresve. Többen bosszúra szomjazva a rendőrségtől és a honvédségtől próbáltak fegyvert szerezni, sikertelenül. A pattanásig feszült indulatokat tovább szította a városi hangosbeszélő is, amely a felvonulókat – s majdani áldozatokat – csőcseléknek titulálta, és őket nevezte meg a mészárlás, a sortűz előidézőiként.
A laktanya körül növekvő tömeg gyülekezett. A sortűz borzalma a sorállományt is rémületbe ejtette, több tiszt az elhamarkodott lövetés miatt nyíltan Dudás parancsnok ellen fordult. A határőrszázados hivatalos megbeszélésre hivatkozva autóval elmenekült, katonáit cserbenhagyva Csehszlovákiába indult. A parancsnokságot Vági főhadnagy vette át, aki a gyülekezők láttán újabb védelmi intézkedéseket foganatosított.
Sípos Imre akadémiai hallgató távbeszélőn segítséget kért a Győri Nemzeti Tanácstól. A Győri Nemzeti Tanács Földes Gábor vezette küldöttsége előtt a határőrök letették a fegyvert. A sorállomány a fegyvereket eldobálva elhagyta a laktanyát, mellettük a tömeg betódult a körletekbe.
Miután megtalálták a 15 éves Kardos Miklós szénába rejtett holttestét, a felzaklatott tömeg dühe a sortűz elrendelőit keresve az összegyűjtött határőrtisztek ellen fordult. Vági, Gyenes és Stefkó főhadnagyokat, és Máthé hadnagyot elfogták. Földesék igyekeztek mindannyiukat megmenteni, utóbbi kivételével sikertelenül. A népítéletben elhunytak vére is a rezsim lelkén szárad.
Még 26-án a délutáni órákban megalakult a Mosonmagyaróvári Ideiglenes Városi Nemzeti Tanács, valamint a Katonai Tanács. A fegyveres nemzetőrség megalakításával Babán Mihályt bízták meg.
A sortűz helyi áldozatait nagy részvét mellett, október 28-án temették el, a város két temetőjében.
A mosonmagyaróvári dráma felkeltette a világ érdeklődését is. A nemzetközi sajtó kiküldött tudósítói fotós anyagokban számoltak be a tragédiáról. Az egyik brit újságíró szerint ”Mosonmagyaróvár elfelejtett mosolyogni.”
A város nem kerülte el a kádári megtorlást sem. A Földes-Tihanyi- perben Gyepes vérbíró hat halált mért ki. Az egész várost, s az agrár akadémiát besúgó hálózat fülelte, Mosonmagyaróvár „bűnös város” lett, ide megyei fejlesztési pénz alig érkezett. A nyelvek elnémultak, a szívek elgyávultak. A süket hallgatás egészen 1989-ig tartott.
Ami azóta történt, annak legerőteljesebb szimbóluma a Gyász téren a tűz pusztította ávós laktanya – tető nélkül, romjaiban.
