Ha hétköznapi hősökről beszélünk, mindenképpen közéjük tartozik Borsodi Rozália, aki több mint húsz éve egyedül neveli halmozottan fogyatékos fiát, Ákost. A fiú öt éves volt, amikor elvesztette édesapját, azóta édesanyja egyedül neveli.
Borsodi Rozália két gyermek édesanyja. Nagyobbik fia több mint harminc éves, aki már saját családot alapított, ám lehetőségeihez képest mindenben segíti édesanyját. Másik fia, Ákos azonban folyamatos felügyeletre szorul. A fiú ma már 28 éves, ám kimutatható betegséget máig nem diagnosztizáltak nála, ám fejlődése nagyban elmarad kortársaihoz képest. A fiú napi huszonnégy órás felügyeletre és ellátásra szorul. Ebben édesanyja és időnként nagymamája mellett senkire nem számíthat.
Az édesanya hosszasan sorolta a napi teendőket, amit már felnőtt korú fiának érdekében meg kell tennie. Gyakorlatilag a nap minden percében vele kell lennie. Legyen szó etetésről, pelenkázásról, vagy éppen egy kis sétáról a környéken. Mindezt azonban szívesen teszi, hiszen a gyermekéről van szó, akit nagyon szeret. Legnagyobb félelme azonban- ahogy minden sorstársának -, hogy mi lesz a gyermekével, ha ő már nem tud róla gondoskodni, vagy már nem lesz.
Rozália kiemelte: „Igen, Ákosnak van testvére, akinek szintén van családja, felesége, gyermeke. És milyen anya lennék, ha ezt a hatalmas terhet rá terhelném. Nem tehetem, mert pontosan tudom, hogy milyen áldozatokkal jár mindez.” Éppen ezért próbál mindent egyedül megtenni annak érdekében, hogy fiának mindent megadjon, amire szüksége van. „Minden nap történnek csodák, csak észre kell venni ezeket és hálásnak kell lennünk ezekért. Ezeket folyamatosan megéljük és ezek adnak erőt a következő napokhoz. Mi, akik a sérült gyermekeinket otthon ápoljuk, nyitottak vagyunk az apró csodák megélésért, mert így tudjuk, hogy mennyi küzdelem és munka van mindezek mögött. Csoda a vele töltött minden egyes nap.
A folytonos aggodalom beköltözik hozzád. Mindig és mindenben ott van veled. A mindennapi teher túlmutat azon amit elbír a tested. A napok napfelkelte előtt kezdődnek, az éjszakák pedig sosem válnak igazán reggellé. Az állandó készenlét, a mi lesz most, a hogyan lesz ezután, a vajon én rontottam el valamit mardosó érzése. A hideg tekintetek. A megjegyzések. Az hogy újra és újra bizonyitani kell, hogy a „mássága ” (fogyatékossága) valós. Hogy ő ide tartozik! Hozzám tartozik! És sosem lehet ezt a terhet letenni. És sosem lehet szétesni. Sosem lehet igazán fellélegezni, kikapcsolni. A folytonos nyomás megváltoztatja az életed, a gondolkodásod és a felelősségtudatod, amit a gyermekedért érzel!
Aztán jön egy pillanat: Rád mosolyog, hozzád bújik, megfogja a kezed és a súly, ami rád nehezedik hirtelen köddé válik. Szívedben újra kisüt a nap. A boldogság tünékeny pillanata ismét a tiéd és ez új erőt ad, hogy tovább menj a neked szánt úton és észre vedd azt a sok aprócska csodát amit átélsz Vele. A Fiaddal! A gyermekeiddel. És ezért őszintén hálás vagyok! Minden nap, újra és újra! – vallja Rozália.
Hozzátette: „Ha szeretet van bennünk, szertettel tudunk mások felé fordulni, akkor minden nehézségen túljutunk. – mondja az édesanya, aki amíg lehet, nem szeretné elengedni fia kezét, bármilyen nehézségeket is állít elé az élet.
