1908-ra gondolok. Hatvan év telt el az 1848-as forradalom óta, s az ország felhőtlen örömmel ünnepelte annak évfordulóját. Feldolgozta minden település a maga ‘48-át, lefotóztak minden még élő honvédot, vastag könyvekben tették közzé fényképeiket, feljegyezték a szájhagyomány útján terjedő történeteket, regények lapjain váltak dicsőbbé a győztes csaták. Megbékéltek a múlttal.
Igaz, Ferenc József a király, aki fiatalemberként a megtorlások első számú felelőse, de ezt az „apróságot” a megbocsátás leple takarja már. Ha él is még egy-két túlélő, már nyolcvanon túl lehet. Történelemmé nemesedett 1848 küzdelme.
1956-tal nem így vagyunk. S nem csak azért mert a Biszku-per kapcsán elmondható, hogy 1956 bemocskolása bírói segédlettel 2015-ben is megtörténhetett. S még csak azért sem, mert az ötvenedik évfordulón a törvényes hatalom első embere gyalázta meg a forradalom emlékét – máig büntetlenül. Hanem mert még hat évtized múltán is alig futotta többre, mint koszorúkba fullasztani az emlékműveket, ahelyett, hogy elvégeztük volna azt a feladatot, amit el lehetett volna.
És most nyugodtan gondolhatunk Mosonmagyaróvár ‘56-jára. A Dudás-per elvarratlanságára, s arra, hogy nincs szándék föltárni a magyaróvári temető tömegsírját, hogy pontosan megtudhassunk hányan is fekszenek benne. Hogy nincs akarat az igazi szembenézésre.
Helyette a temető bejáratánál hangzanak el zengzetes beszédek, majd két évtizedes koreográfia szerint a gyásztéren koszorúzás cunami riasztja el, marasztja távol a város polgárait. Akik ha hétköznapon járnak a véráztatta tér felé, annak egy részén játszótéri hintákat látnak fölröppenni az égre.
Hatvan éves lesz az idén 1956. Ideje lenne hát elvégezni dolgunkat. Ehhez egy csöppnyi, fogyó számú egyesület kevés. Úgy kell megbecsülni azt, hogy szembenézünk vele.
Nem véletlenül jut eszembe Illyés Bartók című verse. Ajánlom olvasásra.
Böröndi Lajos
2016/1
