Ötvenegy éve, 1964-ben tette az akkori szocialista kultúrpolitika József Attila születésnapját, a magyar költészet napjává. József Attila 1905. április 11-én született és öt évvel korábban, 1900-ban, világhírű írónk, Márai Sándor is ezen a napon jött a világra.
József Attila költői nagyságát elismerve, én személy szerint Arany János (1817. március 2.) vagy Vörösmarty Mihály (1800. december 1.) születésének napján szívesebben ünnepelném a magyar verset és költészetet.
E szép tavaszi nap két híres szülöttjének egy-egy, kevésbé ismert szonettjét választottam erre a versünnepre. Máriaval együtt mindketten „látók” voltak, Batsányi találó szavát idézve, akik bele- és átláttak a világon. Soraikat olvasva érezzük, adnak valamit csapongó-rohanó életünkhöz. Valamit, ami élhetőbbé teszi a nyugtalan sorsot: az érző lélek biztonságát. Okos, szép szavukhoz oda lehet bújni, mint ahhoz, akit szeretünk. Emlékezünk és bólogatunk a szavak lélegzetén elandalodva, igen-igen mi már éreztük ezt, de veled és általad még jobb visszagondolni rá.
Költészet napjára szükség van. Szüksége van a költőnek, a kitárulkozó léleknek a kiemelt, figyelemfelkeltő ünnepre. A közösség sorsáért aggódó közösségnek is kell ez az ünnepélyes szellemi pihenő. Azoknak, akik e gyönyörű nyelvet értik a világon, hogy érezzék – ha percekre is -, versben együtt tud dalolni a lelkünk.
József Attila: Osztás után
A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.
Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.
Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,
hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.
Czirok Ferenc (Zell am See)
- április
2015/6
