Ma 2018. január 17. szerda, Antal, Antónia napja van. Holnap Piroska napja lesz.

Életutak

Markotabödögétől Sztálingrádig

 

– Markotabödögén születtem, szüleim gazdálkodók voltak. Nagycsaládosként a főhercegtől 1939-ben földet kaptak, Kisudvaron így oda költöztünk. Kilencen voltunk testvérek, s  én már 14 éves koromtól dogozni kezdtem – kezdi élettörténetét Luksa Imre, aki nagyon várta a találkozást, s régi vágya volt, hogy elmesélje életét a Mosonvármegye olvasóinak.

– Kezdetben béresként dolgoztam , majd 1940-ben iparosnak álltam be a mosoni Török suszterhoz, ahol három év múlva szabadultam. De nem sokáig dolgozhattam, 1944 januárjában bevonultam katonának. Várbalognál estem orosz fogságba, innét Győrbe kerültem a Frigyes laktanyába, ahonnét Sztálingrádba szállítottak. Itt dolgoztam hajógyárban, üveggyárba. Nagyon nehéz volt. Még Kilitiben mondta bevonuláskor egy szanitéc, hogy ha fogságba esünk, arra vigyázzunk, hogy mindig tele legyen a hasunk. Én ezt szem előtt tartottam. Igaz, mndent megettünk.

Ezt követően egy év következett egy följavító táborban, majd 1949. augusztus 15-én kerültem haza. 48 kg voltam ekkor. Az orvos azt mondta, hogy vigyázzak, egy darabig zsíros ételt ne egyek.

–  S visszament  cipésznek?

– Fél évig pihentem, nem dolgozta, erősödtem. Szerettem volna visszamenni, de nem tudtak alkalmazni. Ekkor mentem el a Tűzoltósághoz, ahol fel nem vettek ugyan, de elküldtek Makóra egy tanfolyamra. Ezután Győrbe akartak helyezni, de sikerült cserélni egy társammal, így Mosonmagyaróváron lettem Tűzoltó a Mofém gyárban. Miután ez az örs megszűnt, a Lengyárba helyeztek át. Végül tűzoltóként mentem nyugdíjba.

– Akkor hogyan lehet az, hogy mi a Polgármesteri hivatalból ismerjük egymást?

– Nyugdíj után itt lettem hivatalsegéd, 27 évet szolgáltam.

– Kati lánya hívott engem, hogy találkozzunk, és ismerkedjünk meg. Úgy tudom, hazajövetele után hamarosan megnősült.

– 1950. november 25-én házasodtam, s Sidó Katalint vettem feleségül

Nekem is, neki is mostohaanyja volt, mindketten szabadulni akartunk hazulról. Mai szemmel nézve furcsának tűnhet ez a párválasztás, de 63 évet éltünk le békében, szeretettel.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Kati édesapja hívott el bennünket, három fiútestvért. Egyszer meglátogattuk őket Moson­szolnokon, és ő engem választott. Soha nem bántuk meg ezt, négy lányunk született. Jutka, Kati, Ica és Szilvi. S négy unokám is van már, sőt hat dédunokám.

Hamarosan betöltöm a kilencvenedik évemet, már kissé nehezen mozgok. S hogy felügyelet alatt legyek, sikerült az Idősek Otthonába bekerülnöm. Nem vagyok egyedül, legalább van kihez szólnom – mondja végül Luksa bácsi.

Sokat köszönhetünk az intézménynek – veszi át a szót Kati lánya. S itt említeném meg név szerint is Zalánné Giczi Erna intézményvezetőt, s Mártit, aki a Lengyári úti otthont vezeti. De elismerés illeti dr. Sándor Andrea intézményorvost s a nővéreket is. Hadd köszöntsük Papával együtt a Sopronban élő testvéreit. A kilencből még három lány és egy fiú van életben.

B.L.

2015/17