Ma 2018. január 17. szerda, Antal, Antónia napja van. Holnap Piroska napja lesz.

A forradalmat senkinek sincs joga kisajátítani

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 59. évfordulójára emlékeztek nemrégiben Mosonmagyaróváron is. Az ünnep előtt látogatott a városba Bank Barbara történész, s tartott nagysikerű előadást a Városi Kollégiumban.  A történész 1975-ben született Pécsett. A Leöwey Klára Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a PPKE BTK történelem-művészettörténet szakán és Európa Politikatörténet szakirányon szerzett diplomát 2003-ban. 2001 óta dolgozik a Történeti Hivatalban. (Azóta Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára.) Főbb kutatási területe Magyarország története 1945-1956 között. A Mosonvármegye írásban tett fel kérdéseket Bank Barbarának. Az ezekre adott válaszokat közöljük most.

– Lassan hat évtized telt el ’56 óta, egyre kevesebb a tanú. Van még mit elmondani ’56-ról?

– Természetesen. Én úgy gondolom, hogy sok minden nincs még kikutatva, felkutatva. Mindig kerül elő új és újabb dokumentum, vagy hagyatékokból egy-egy fénykép, emlék. Történelmünk bármelyik időszakával, korszakával érdemes és kell is újra és újra foglalkozni, kutatni, hiszen ez által kellene tökéletesednie az újabb és újabb kutatásoknak.

– Jól érzem, hogy belefáradtak sokan abba, hogy nem volt valódi számonkérés, igazságtétel?

– Szerintem ez nem függ össze ’56-tal, hogy a kommunista diktatúra után nem volt számonkérés, igazságtétel, ez amúgy is egy bonyolult kérdés. Talán lehet a rendszerváltás békés átmeneti jellegére utalni…

– Mosonmagyaróvár a legvéresebb helyszínek egyike. Mi az oka, hogy nem történt valódi igazságtétel? Hány emberöltőnek kell még eltelnie ahhoz, hogy úgy érezzük, ünnep 1956, s a gyászt is fel tudjuk dolgozni?

– Mosonmagyaróváron és Magyarország összes városában, községeiben lelőtt emberek emlékét őrizni kell. Az életüket áldozók hozzátartozóinak nagyon nehéz igazságtételt szolgáltatni. Az emlékük őrzésével, az évről évre történő megemlékezésekkel tudjuk azt megtenni, hogy nem felejtik/felejtjük el és elmondjuk az újabb és újabb nemzedékeknek, hogy mi történt Moson­magyaróvárott, Salgótarjánban stb. és az országban.

– Elnyeri-e méltó helyét ’56 ünnepeink sorában, vagy még sokáig megosztja a társadalmat? Lehet-e ’56 mindenkié?

– Én úgy gondolom, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharcot senkinek, semelyik „oldalnak” nincs joga kisajátítani. A forradalom, az utca harcosai nem különböztették meg egymást, kinek mi a foglalkozása, a neve. Hiszen legtöbb esetben csak egymás beceneveit ismerték. Egy ügyért harcoltak, a szabad Magyarországért. Nem válogattak a megtorlás során sem: az akasztófa alatt is ugyanúgy állt az egyszerű munkás, a szegény, a tanár, az értelmiségi és Magyarország miniszterelnöke is. Itt sem tettek különbséget. A fontos az, hogy mindig és mindenkor méltó módon emlékezzünk meg a forradalom és szabadságharc napjairól, a hősi halottakról, a barikádok harcosairól, azokról, akik a megtorlás folyamán névtelenül vagy megnevezve életüket adták azért, amiért harcoltak. Ki tollal, ki szóval, ki fegyverrel. A 20. századi történelmünknek és a jelenünknek szüksége van ezekre a hétköznapi hősökre.

mvm

2015/18